Minden a megszokott módon zajlik. Teszed, amit elvárnak tőled az emberek. Nem kérdezel. Az élet nagy kérdéseihez túl szürkének tartasz egy átlagos napot, de igazából a kérdéseid túl szürkék és az életed ezért látszik átlagosnak. A nagybetűs BOLDOGSÁGot lecseréled az apró sikerélményeidre, mintha ez nem lenne egy szánalmas kis megalkuvás. Megmagyarázod magadnak, h valaki kell neked is, ezt kipipálod. De h ki az a földönkívüli, aki a kezedet fogja az utcán túl komplikált vizsgálódás, az effajta kérdéseket inkább beteszed az agynak egy megnemválaszolt rejtélyek fiókjába. Ha már minden olyan egyszerű, elhiteted vele is, h neki is van egy fiók a fejében, ahova eltüntetheti azokat a kérdéseket, amikre a válaszaidat magadnak akarod megtartani. De még ennél is jobban leegyszerűsítheted neki, m valójában ez nagyon egyszerű: boldogság egyenlő 2 cukor. Ha sikerül a kedvedben járnia, h megtanulja, h hány cukorral iszod a kávét, te már mosolyogsz is és soha többet ki sem kell nyitnia a fiókot.

Aztán minden a megszokott módon zajlik, teszed azt, amit a pasid elvár tőled. Nem kérdezel. Egyik reggel kócosak a gondolataid, m a pasid csak egy cukorral hozta a kávédat. Elszórakozol vele egy darabig, mikor végre megtalálod a gubancot. Az üresség és az elveszettség érzése kitörölhetetlenül befészkeli magát a gondolataidba. Ha nincs rá válaszod üres vagy és elvesztél. Hiányzik valami. Persze az átmenet gyötrelmesen hosszú, míg rájössz, h a valami egy valaki. És ha rátalálnál…? Mit mondanál neki? Ki vagy te és mit akarsz tőle? Nála vannak válaszok? És ha ő kérdez téged?

Ha beletörődsz és tovább pakolgatod a fiókodat, minden a megszokott módon zajlik tovább és NEM teszed, amit elvársz magadtól… Na, kérdezel?????