Ma csak álmodom arról, hogy lesz egy nap,
mikor színről-színre látlak...
Ma csak álmodom arról, bár ott lennék már,
ahol a Fiú mennyegzőre vár.

Ma csak álmodom arról, hogy gyönyörű lehet,
ha ott állok végre előtted.
Ma csak álmodom arról...

Vajon mit érzek majd akkor, mikor dicsőséged vár?
Vajon csendben csodállak vagy a lábam táncot jár?
Vajon térdemre hullok, vagy állva nézek rád?
Hallelúját kiáltok vagy elnémul a szám?

Ma csak álmodom arról...

Nem tudtam eldönteni, h melyik "nagy szívdobogtató érzés" remegteti meg jobban a szívemet: Áron reményteli hangja, ahogy énekli az éneket a nagyapja sírja felett vagy a fagyottra keményedett föld kopogása a koporsón...
A szegedi és a sarkadi rokonaim, nemcsak rokonok a számomra, hanem szívem egy-egy darabjai. Köztük kap igazi értelmet az a szó, hogy család. A szegedi család "papjának" temetésén harcoltak bennem az érzések. Mikor melyik keveredett felül. Egységesen dobogott a szívem a rég nem látott testvéreimmel, barátaimmal, a rokonaimmal együtt, de elveszítettük szívünk egyik legerőlteljesebben dobogó darabját.
Ez kitörölhetetlen űr.
A fúvószenekar tiszta hangja, a testvéri ölelések őszintesége, átszellemült könnyek az arcokon. Mindenki Veres Imre bácsija nem halt meg, hanem az Úrhoz költözött. Az ő temetése nem a halálról, hanem a Reménységről szól, ami Istenben van elrejtve a mi számunkra.
A legnagyob ajándék, amit Tőle kaptunk Jézuson keresztül: az egymást iránti feltétlen szeretetünk.
Ez kitörölhetetlen valóság.

Találkozunk. Ez az Reménység.