Futni valahova és nem vmi elöl. Megmenekülni és nem csak menekülni. Tartozni valahova. Részese lenni vminek. Ahonnan nem küldenek el. Ahol biztos helyem van. Ahol nem a külsőségek számítanak. Ahol ha menedéket keresek, nem kell sokáig nyújtanom a kezem. Ahova visszavonhatatlanul kötődök. Ahonnan nem tűnnek el hirtelen szívemhez nőtt fontos kapcsolatok. Ahol őszintén válaszolnak, ha kérdezek. Ahol annak látnak, aki vagyok. Ahol nem játszanak az érzéseimmel. Ahol szükség van rám. Ahol fontos vagyok. Ahol adhatok magamból. Ahol kiegészíthetek. Ahol nem kerülgetnek titkok. Ahol nem használnak ki. Ahol nem mozgatnak az érdekek. Ahol nem kell szégyelnem az álmaimat. Ahol nincs szükség fegyverszünetre, m háború sincs soha. Ahol megnyugszik a lelkem, m otthon van.  
 
   Nem alszom mélyen, úgyh mindig emléxem arra, amit álmodok. Egészen huszonéves koromig minden álmomban folyton csak futottam. Állandóan menekültem vmi elől. Érdekes módon sosem néztem hátra és egyszer sem tudtam meg, h mi vagy ki elől. Nekem sosem voltak pozitív álmaim olyasmiről, h boldog vagyok, m a verőfényes napsütésben szivárványon csúszdázok. Reggel, mikor felkeltem az eseményeket és a helyszíneket is vissza tudtam idézni, de inkább mindig csak az érzés maradt meg bennem. Az a bizonyos szorongató érzés, amikor azt érzed, h vmi nem jól működik, vmi baj van, vmit rosszul csináltál, vmi rossz történik veled, vki vagy vmi ártani akar neked, de nem tudod megmagyarázni semmivel, nem jössz rá, h mi okozza...és ez az, ami igazán feszít belülről. Csak dacolni tud vele az ember, ha rátör és mindent megtesz azért, h múljon el. Sokáig azt hittem, h csak az álmok hozzák fel bennem ezt az érzést, de később rájöttem, h nálam is igaz az, h az álmok csak kivetítik azt a tudatalattit, amit nem tudok feldolgozni, ami kerülgeti a gondolataimat, de nem fogalmazódik meg konkrétan, ami újból és újból felpiszkálja a lelkem nyugalmát. Sztem mindenki átél ilyesmit, a mérték persze változó. Aztán az, h ki h gyógyítgatja ki magát belőle, az emberfüggő. Nekem a család, barátok, szerelem. Ideig-óráig működik is a mentőakció. Egy atyai ölelés, egy jó beszélgetés egy igazi baráttal, szerelmes pillanatok. De aztán vissza-visszatér. Ilyenkor van az, h örül az ember a mindennapi hülye kis gondoknak, mint egy matek doga, egy beszólás a ruhájára, kifizetetlen büfészámla vagy mindegy, csak vmi külsoő dolog legyen, ami nem a szívig hatol, m így lehet ilyesmire fogni, h már az álmaimban is kísértenek ezek a "hihetetlen nagy" problémák. De persze ez nem az igazság. Az igazság az, h nem mások fogják helyetted megtenni, hanem neked kell feltenni a lélekformáló kérdéseket magadnak és addig menni, amíg végre meg tudod válaszolni őket! 
 
   Mostmár tudom, h addig, amíg rossz helyen vagyok és amíg nem az vagyok, aki szeretnék lenni, ez nem fog elmúlni. Mostmár tudom, h mi elől futok anélkül, h hátra néznék, mostmár tudom, h h vegyem fel a harcot vele és azt is, h hova akarok eljutni. Oda, ahol futok, de nem vmi elől. Ahol megmenekülök és nem csak menekülök.