Ha ő felnézett, sütött a nap. Ha én felnéztem, borult volt az ég. Közelebb léptem hozzá, h lássam, amit ő lát és egyszercsak oszlani kezdtek a felhők. És végre én is mögéjük láttam. Árnyak helyett hús-vér valóságot, szürke körvonalak helyett színes izzást. Követtem a nap sugarának kanyargó ívét. Hozzá vezetett. Megcsókolt és egy mosolyba bújva az arcomra fagyott. Átölelt és összeforrt a csont a letört szárnyamban. Megfogta a kezemet és húzott a magasba. Nap nap után a fényben forogtam, éjjel pedig a csillagokhoz már csukott szemmel is eltaláltam. Ha az én egemen repültem, akkor is őt láttam mindenhol. Aztán egyre kevesebb szárnycsapásomat visszhangozta az ő ege. Szem elől vesztettem...

Elmentem a hegyekhez, a borostyán barlangba, a régi terek kövein kerestem. A legmagasabb szikla tetején pihenve vártam őt. Szívemet égő vággyal öltöztettem fel, a selyemruhámat szélnek engedtem, h messziről meglásson. Tiszta hangon énekeltem nevét, színes dallamokkal hívtam, amikor végre újra éreztem a közelségét. Jött. A kezemet és a szívemet kitárva kerestem tekintetét. De nem látott vagy nem nézett. Engem nem. Forgószelet kavarva suhant el mellettem. A fehéren csillogó parton még leszállt egyszer, de fűrkésző szeme a távolba lesett. Újra hívtam, de már nem az én hangomon hallattszott az ének. A másik parton egy mese-angyal dúdolta a dalomat. Neki. Szívemből folyt vértenger áztatta a medret, míg ők ketten táncolva szálltak tovább új partokat keresve. Arcomról a mosolya pattogva olvadt le és a könnyeim fagytak jéggé a szemem alatt. "Csak álmodtam,"- mondogattam. "...csak álmodtam." De a szemem ébren látta a valóságot: Tokajban a hídon álltam, a szürke betontömbön. Fals hangon sírtam. A fesztivál területét a fehéren világító hó földte be. A Borostyán Borozó zárva volt, a főtér kietlen és mindenhol hideg lélektelenség. Bár nekem se lett volna akkor álom-lelkem  ...

Ott álltam sötéten a világos valóság kegyetlen peremén...

Én voltam a fehér éjszakában szálló fekete angyal.