A csukott szemem belsejére rajzoltalak, magamnak mozgattalak, csak én láttam, amit akartam, de a valóság egyszer csak megunta a színjátékot…és már hiába zártam vissza gyorsan a szemem.

Mindig csak a háttérben, mindig csak kívülről, sosem elsőként, sosem komolyan… és csak addig, amíg nincs más.

A fél életemben befelé mászok a csapdába, a másik felében pedig kifelé mászok belőle…és mindig csak csukott szemmel. Öncsalás volt a szívemnek a tanács, h ő vezessen, mikor azt mondta, fontos vagyok neked...

Nincsenek és nem is voltak érzések, amikben megfogalmaztunk bármit is, csak mondanod kellett valamit, h ott legyek a háttérben, a belső körön kívül, másodiknak, csak úgy…amíg nem jön valaki más.

Nagyot robbant és a levegőbe repült az összes apró igazgyöngy, amit hónapokon át gyűjtögettem (akkor még azt hittem veled…). A szilánkosra tört szemek csak engem sebeztek meg, m te gyorsan arrébb álltál. Te győztesként távozol nyugtázva, h pont annyi volt, amennyit ért. Én meg még maradok egy kicsit és megpróbálom nem elhinni, h annyi vagyok, amennyit neked értem: egyszerűen csak sosem pont elég… 

Nem a szerelmedért küzdöttem. Csak egy gondolatot akartam birtokolni, h valaki valahol ugyanúgy gondol rám, ahogy én rá. A barátságomért nem küzdöttél. Csak egy gondolat voltam, de nem ugyanaz, ami te nekem.

Azt hiszem, most a szemem helyett inkább a szívemet zárom be egy időre.