Elveszett az éterben a hosszúra nyúlt, utolsó hang is, a zajos tömeg szétoszlott. Hazajöttem tőled. Vajon mennyi marad ezekből a dalokból az emberi elme útvesztőiben? Mire fogok sokáig emlékezni belőled? Vajon a lélek meddig táplálkozik még a hangsorokból, ha már minden csendes? Meddig feszíti majd még a szívemet a hiányod? Ki mondja meg, hogy hol van bennünk a zene? Ki tudja, hogy ki vagy te nekem?

Ösztönösen összefonódunk vele, végtelenül belegabalyodunk, önként esünk a csapdájába és ha elveszítjük, mámorosan kiáltjuk, hogy „vissza!”.  

Add nekem azt, amit lehetetlennek hiszel és én neked adom az én lehetetlenem lehetőségét! A vak világod azért küzd, hogy a holnap terhe sose érjen utol és én nem maradhatok fény a jelenedben. Megszólal a ’Tomarrow never comes’, de te még nem állsz készen, hogy a dallam a te szívedet is megremegtesse. Talán egyszer majd jön az a megmagyarázhatatlanul furcsa érzés, hogy elkezd hiányozni az, amit nem ismersz. Addigra lehet, hogy én már arra sem emlékeszem, hogy ismertelek téged. De most nincs küzdelem mellettem, nincs kihívás értem, nincs üzenet nekem. Csak a szavak vannak, amik ha lassan is, de elvesznek az éterben és így sosem tudom majd meg, hogy ki vagy te nekem.

A tied vagyok örökre és soha.