A Refi mellett volt ma dolgom. Régóta terveztem, úgyh gondoltam, bekukkantok és meglesem, h mennyire fakult meg a képem a tablónkon. A menza méhkas morajlása, a letaposott, ősi kőlépcső, a millió kéz alatt simára kopott korlát, a több száz éves falakba rekedt Refi-illat. Ahogy álltam ott elmerengve, h kivel, mi történhetett  azóta, h utoljára hallottam felőle, egyszercsak egyetlen, tiszta hangon megszólalt a „Légy örömmöndó békekövet”. A másodikon egy osztálynak egyházi ének órája lehetett éppen. Soha nem hiányzott még ennyire a Refi, mint ott és akkor abban a 2 percben.

Aki Refis volt úgy, h egész lelkével ragadta meg ezt a szellemet és a szívébe raktározta az örök érvényű értékeket, az tudja, h aki Refis volt, egész életében az marad.

Kifelé menet a díszudvaron át, a macskaköves kisút végén van egyetlen lécsőfok az első épület bejárati ajtaja előtt. A nosztalgikus élményekből még fel sem ócsúdva, nem akartam hinni a szememnek, amikor ehhez a lépcsőfokhoz közeledtem. Egy galamb fittyet hányva a körülötte elsuhanó diákokra, ott állt középen, feltette a kis fejét a lépcsőfokra és úgy pihentette a szemét. Mindenki nevetve kerülgette, azt kérdezgették tőle viccesen, h „Mit halózol itt, kisgalamb?” Néha rájuk nézett vagy helyezkedett egy kicsit, de eszébe sem jutott, h ezt nem neki találták ki. A kiteljesedett nyugalom és belső béke élő szobra volt, aki kétségtelenül biztos benne, h ő jó helyen van. Ácsorogtam mellette egy darabig, aztán megelégedéssel nyugtáztam a helyzetet: Refis… Egyszerűen csak ő is Refis és talán ő is tudja, amit én.