Újra képes lettem bízni, újra elkezdtem hinni és ő kinyitotta az elrejtett ajtót a szívemen. Az álom birodalmának királynője lettem.

Úgy üvöltöttem a szerelemtől, h visszhangzott tőle a világ és semmi mást nem éreztem, csak azt, h vele akarom kezdeni és befejezni az életem. Minden annyira egyszerűen tökéletes volt, minden olyan tisztán fényes. Az út egyenes, a lépések könnyedek és csak mi ketten jártuk azt a kis ösvényt az erdőben. Volt ezen a bolygón két egyszerre lüktető lélek. Volt két nyugalmat kereső vándormadár. Két egymás felé kúszó, pislákoló csillag. Nem szerethetett senki más senkit, amikor mi szerelmeskedtünk.

Hát nem számolta senki, h hányszor dobbant egyszerre a szívünk? 100 vagy 1000 a számuk? Nincs senki, aki elmondja, h hol ért véget a kezdet? Ki tudja azt, h mitől repednek szét az egybeforrt erők? Érti akárki is, h miért érzünk, ha a szerelem bármikor elmúlhat? Egyre kisebb sarkokban ülök, egyre sötétebb látomásoktól megrémülve, amikor ő elém áll és egy kérdéssel válaszol mindenre: „Mégis mit vártál?”. Ha semmit sem sajnál, akkor egy semmi voltam neki. Bárcsak ne lett volna ő a minden nekem…

Minden éjjel ugyanaz az álom és mindennap ugyanaz a rémálom. Egyszer talán felébredek abba a világba, ahol már halott leszel nekem. Engem te öltél meg. De téged ki fog? Én harcoltam érted. De értem ki fog? (…ha nem te)